2012. augusztus 26., vasárnap

Hully Gully és Dolce Vita

Vasárnap lévén és mivel néha - így pl. ma is - őszintén szólva tele van a hócipőm az egész házfelújítással, megengedek egy kis kitérőt. Illetve azért mégis lesz köze a házhoz.

Az egész úgy kezdődött, hogy a férjem születésnapjára egy lemezjátszót vásároltam. Előzőleg előkerültek ugyanis a szülők régi lemezei, és nagy lelkesedéssel fedeztünk fel köztük olyanokat, amiket szívesen meghallgatnánk újra, és talán egynél is többször, főként majdan a házban töltött hétvégéken. Egy könnyedebb vonalon elindulva hoztunk fel magunkkal John Lennon-t, Chuck Berry-t, Queen-t, Elvis-t, Little Richard-ot és a gyerekek unszolására Hungáriát, mert hallották már az apjukat korábban idézni a dalokból (mondjuk félig-meddig viccből). Mivel régen tudjuk vájtfülű ismerősöktől, hogy az LP-hangzást sosem múlhatja felül semmilyen digitális változat, nagyon vártuk a hatást: és hát igen, nem ugyanaz az élmény, megmagyarázhatatlanul személyesebb.
És jól kinyitottuk Pandora szelencéjét, mert a készülékkezelésre is felhatalmazott nagyobb gyerekeinknek sikerült úgy rácuppanni a Hungária-slágerekre, hogy már könyörögnünk kell: ne azt rakják fel!, mert az egész család önkéntelenül ezeket dúdolja egyfolytában. Mondjuk azt meg kell hagyni, hogy tényleg örökzöldek, tökéletesen élvezhetőek ma is - már ha nem hetek óta egész nap kell hallgatni.

Ezen közben merült fel a kérdés, hogy mi az a Hully Gully. Mivel az alapoknál több információval én sem rendelkeztem, nosza utánanéztem, és a következő klippre is rátaláltam, amit nem tudok nem megosztani. Itt van ez a dekoratív, de furán túlpörgött és talán már nem 20 éves hölgy a tüchtig háziasszony szettjében,  a rém laza olasz vagy meleg (?) olajos-fecskés pasikkal: zseniálisan bizarr, és olyan 60'as évek!


Bár bírom a francia nyelvet, azt hiszem sosem tudnám így kimondani ezt a szót, ilyesmire csak a franciák képesek. Viszont teljesen magával ragadott ez a hangulat, imádom ennek a korszaknak a vitalitását, és rögtön eszembe jutott, hogy a házunk is 1954-es 'születésű' - körülnézek mik történtek akkoriban zeneileg és egyébként, főleg olasz vonatkozásban, mert ugye ez komolyan hozzátartozik a ház sztorijához. Ezért rögtön indokolttá is vált utódainknak itt dokumentálva továbbadni ezt a kis időkapszulát.

Alig 10 évvel a világháborút követően az újjászületett köztársaságuknak örvendő taljánok már korántsem akartak ellenállni a tehetős fiatal amerikaiak megszálló tömegének, a modern tengerentúli életformának, és a jazznek:


Sosem látott gazdasági növekedés aktiválta az olasz kreativitást, és hamarosan megfordult a trend: olasz tervezők diktálták az amerikai divatot. 
Az ipar fellendülésével a Fiat és az Alfa Romeo is virágzott, de a világ milliomosainak figyelme és a felvirágzását élő autóverseny-ipar teret engedett a luxusmárkáknak is, mint a Lamborghini, a Ferrari vagy a Maserati. A motorizáltságra szintén vágyó szegényebb tömegek gerjesztette kereslet a Piaggio-t addigra közel egymillió darab Vespa gyártására késztette.


Az 1954-ben indult nemzeti televízió összekapcsolta az addig jobbára mikroállamokra széthullott országot, és a nemzet nyelvét, mely szintén számos, elszigetelődve fejlődő dialektusra szakadt (sokan ekkor hallották életükben először a 'hivatalos' olasz nyelvet). Rohamosan kezdett fejlődni a filmgyártás és a tengerentúlon mindent el lehetett adni, ami Olaszországhoz köthető, az egyik legfőbb 'exportcikk' mozisztárok képében: az olasz nő- és férfi ideál lett. Lolobrigida forradalmian rövid articsóka-frizuráját követelik a fodrászatokban és az olasz férfi selyemöltönyös - sötét szemüveges - monogramos bőrkiegészítős - sportoskalapos gondtalan sármja hódít Amerikában. 



Egy népies olasz dalból ebben az évben írt slágert bizonyos Bob Merrill, melyet a kiadó aztán Rosemary Clooney szájába adott, nagyon helyesen:


Lehet, hogy egyszer még beleásom magam mélyebben az olasz ötvenes évek kérdésébe, és néhány filmet is azt hiszem szívesen megnéznék, de mostanra zárszóként: nem tudom hibáztatni Aldo Celottit azért, hogy Keszthelyről abban az időben a Dolce Vitába visszavágyott. Bár azt hiszem mire elszánta magát már lekésett az igazi aranyévekről.
Elmerengtem rajta: izgalmas kihívás lehetett volna a ház stílusát elvinni az '50-es évek modernizmusa felé, olaszos beütéssel. Nyami! Na, majd a következőt...


Pár bónusz a hétvégi videókalandozásból:

A "l'americano" angolul a csodálatos Sophia előadásában (a német szinkrontól tessék elvonatkoztatni):


A következő a Hully Gully műfaj -már amennyire ez egyáltalán azonosítható- egyik eredeti slágere. Imádom. Ha jól hámoztam ki a változatos forrásokból az elmúlt napokban: ez az egyik első egyedül, és nem párban táncolt tánc abban az időben. Így nem is a zene, vagy a konkrét táncmozdulatok, hanem a szólóban művelt lazaság a veleje a dolognak, ezért is tudott egy-két évtizedet átívelni.


Egy újabb darab a francia-vonalról. Eszméletlen béna-bájos ez a hamisított videoklipp, a háttér és a hangulat zseniális. Viccesnek találtam pár kocka erejéig, addig mindenképp, amíg bele nem botlunk az immár több nemzeti öntudattal de még mindig rémesen kiejtett refrénbe. Ugyanakkor Sheila a franciák egyik-, ha nem a legelső disco-üdvöskéje. Így megérdemli, hogy ezzel a korai darabjával itt lehessen, azok kedvéért, akik ezt nem tudták volna róla. Illik a sorba.


Egy '63-as verzió, annak, akit a tánc része (is) érdekel:


És az '50-es-60-as évek szörny-filmjei megvannak (valahol az első King Kong változat és a Majmok Bolygója között félúton: UFO-k, óriásrovarok, Frankensteinek)? Akkor tetszeni fog a klipp is, a zene hozzá pedig nagyon ütős!


Így most a sor végére mindenképp idetűzném a saját magyar változatunkat, remélem mindenki egyetért benne: nem szégyenkezhetünk. És még egy kis locomotion-nel is megsépékeltük!



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése